NusiAmatőrök építették a Noé bárkáját, profik a Titanicot!
Egy tábla csoki. Képtelenség. Nem bírom lenyelni, már attól képes vagyok meghízni, ha csak ránézek. De valamit ennem kell. Azonban a többi kajával is így jártam. Mikor a vajat a kenyérre kentem észrevettem, hogy az csomókban összeáll. Nem tudtam megenni. Aznap nem ettem semmi, és utána se nagyon. Este fele a tükör előtt megálltam, pont fürdeni készültem. Reszkető kézzel lehámoztam magamról a gyűlölt ruhadarabokat. A farmert, pólót, ami furcsa módon minden nap egyre kisebb és kisebb. Már csak egy melltartó volt rajtam és felnéztem a tükörképemre. Egy idegen nő állt velem szembe. Alakjában nem volt semmi vonzó, nőiessége eltűnt testéből, mintha egy nagy párnává válna. Hasa helyett egy hatalmas puha párna, és mellei helyett testéhez aránytalanul két kisebb. Visszataszító látvány volt, legszívesebben kigomboltam volna a párnákat, és mindből kiszedtem volna azt a sok bélést. Bizakodva lenézek magamra, de még mindig szörnyű a helyzet. Akaratom ellenére ujjaimmal durván belemarok derekamba. Pár perccel később már vörös bőrrel lépek be a zuhany alá. Jéghideg vizet engedek magamra – a hideg serkenti a vérkeringést – és addig állok ott, míg, csontomig át nem fagyok. Reszketek, annyira fázom. Törölközőbe bebugyolálom magam és berohanok a szobámba. A vékony falakon átszűrődik, ahogy anyu veszekszik apuval. Ahogy néha elsírják magukat, majd egy kis hatásszünet után, kezdődik minden, előröl. - Szia Kicsim! Mi a baj? – simogatja végig anyu a hátam. Érzem, ahogy összerezzen, mikor végighúzza ujjait egészen a tarkómig. Rosszul esik, hogy ennyire undorodik tőlem. Egyébként is, miért törődik velem, ha nem tud elfogadni olyannak, amilyen vagyok. - Semmi. – vágom oda neki flegmán. Anyu szemébe ismét megjelennek az aprócska könnycseppek. - Készítettem ebédet. – mondja szárazon, felém se fordul, csak nézi a szőnyeget. 15 éve vagyunk együtt, még is olyan feszült most köztünk a légkör. Az előbb nagyon megbántott, sose fogom elfelejteni azt a reakciót. Kétségbeesetten arcomat a kezembe temetem. - Nem vagyok éhes! – mormogom, és ahogy kinyitom a szám, megérzem sós könnyeimet. Miért etet engem mindenki? Így is egy tehén vagyok. Anyu vérig sértve ingerülten felállt és maga mögött becsapta az ajtót, majd minden folytatódott a megszokott kerékvágásba. Az ordibálás, zokogás,… Az íncsiklandozó goffri illata átfurakodott az ajtó alatti nyíláson, a kulcslyukon, és az orrom előtt játszadozott. Mit meg nem adnék, hogy a számban érezhessem. Minden porcikám kívánja a zsíros, cukros ételeket. Egy csirkecombot képzelek magam elé, sok szafttal, és a finom ropogós bőrével. Kora reggel a hűtő előtt állok, és nem tudom, mit egyek. Elsőnek egy goffrit vettem el a tányérról, de muszáj volt visszatennem, olyan volt, mintha égetné a kezem. Az összes étel úgy tűnt, mintha engem figyelne és gúnyolna. Ordított a hús, a tej, a tojás… majd szétszakadt a fejem. Végül maradtam a víznél, és kínkeservesen legyűrtem egy közepes méretű almát. Az utolsó falatnál már éreztem, ahogy rakódik a fenekemre. Sokan mondták már, hogy ha elfogadnám magam, hibáimmal együtt, akkor kisugárzásom is megváltozna, és ez által megkedvelnének másik. Azonban, mikor a tükörképem meggyőz arról, hogy milyen kövér vagyok, képtelen vagyok úgy viselkedni, mintha egy kiegyensúlyozott, normális lány lennék. Ugyan is gyűlölöm magam. Hájas testemet látva erőt gyűjtök ahhoz, hogy másnap lefogyok. Nem eszem egy falatot sem. Sajnos néha képtelen vagyok étel nélkül meglenni. Már ha egy almát eszem attól rosszul vagyok. Az alma egészséges, tele van vitaminnal, és reméltem, hogy majd ezzel megszabadulhatok a rajtam élősködő súlyfeleslegtől, de tévedtem. Mintha felszedtem volna még pluszba pár kilót. Már nem merek belenézni a tükörbe, még a kirakatokat is nagy ívben kerülöm, vagy bármit, ami visszatükrözheti teljes valómat. Otthon elsírom magam, mikor öltözködöm. Az utcán folyton a nők alakját szemlélem. Mindenki sokkal szebb nálam, s mikor erre ráeszmélek, elsétálok egy eldugott kis utcába, ahol senki sem lát. Rászoktam, hogy nyomogatom a hasam - hátha kisebb lesz. Már olyan jól megy, hogy bebírok nyúlni a tüdőm alá. Az egész testemen a zsírpárnáimat gyúrom, mint a tésztát kelesztés előtt és addig nem hagyom abba, míg vörös nem lesz a bőröm. Egyik naptól fogva, elkezdtem tornázni. Szenvedések árán, de kitartóan emelgettem a combom, csípős és a többit. 1 évig csináltam, de semmit sem változtam. Már rég vékonynak kellett volna lennem, de még mindig maradtam az a nagy bálna, aki voltam, sőt egyre nagyobbra nőttem. Ez kábé úgy működik, mint annál a sárkánynál, aminek, ha levágod a fejét, nő helyére plusz 4. 1 és fél év. Kezd nagyon elegem lenni, fáradok. Kevesebb kitartással tengek a világba, de nem értem mi keresni valóm van itt. Teljesen magam alatt vagyok, olykor észre sem veszem, ha anyu bejön a szobába, hogy mit kérek enni. - Kicsim, sütöttem neked palacsintát. Kérlek, gyere ki enni. – mondja olyan visszafogottan, hogy semmi erőszak ne hallatszódjon a hangjába. Nem válaszolok, helyette megint elsírom magam, ez már szinte ösztönből jön, ha meghallom az „étel” szót. Nem emlékszem, milyen ízű a palacsinta, olyan régen érezték ízlelőbimbóim az édes ízt. Majd beugrik a csokoládé. Az a finom barna kakaós massza, ami lágyan elolvad a szájakban. Régen egy egész táblát be tudtam falni, most meg a hányinger kerülget, ahogy rágondolok. Magányosnak érzem magam. Összes barátom eltávolodott tőlem, csak, azért mert sehova se vagyok hajlandó elmenni. Megfogattam magamnak, hogy addig át nem lépen a küszöböt, míg le nem fogyok legalább 20 kilót. Hülyének tartottak. Igazi barátaim voltak, mégsem értettek meg. Erre rá tett még egy lapáttal a rokonság. Azokon a nyamvadt családi összejöveteleken könyörögtek nekem, hogy legalább egy falatot egyek Azóta egyszer sem kínáltak meg a teasüteményből, hozzám se szóltak. Néhányan elvonultak és zokogtak. Sőt, ha már a problémáknál tartunk, aludni sem bírok. Ha hason fekszem, képtelen vagyok megmaradni, annyira nyom valami. 1 éve senkivel sem beszélgettem, néha interneten kiadtam magam egy bombázó szőkének, nem a hátsó szándék miatt, csak hiányzott egy kis bók. Egy viszonylag vidám napon tettem egy hatalmas lépést, amitől mindig is rettegtem. Rá álltam a mérlegre. 50 kg – mutatta a kijelző. Nem hittem a szememnek. Újra és újra megnéztem, de mindig ugyan azt a számot mutatta. 50 kg 168 cm. Hitetlenkedve gyorsan ledobáltam ruháimat és 1 év után a tükör elé merészkedtem, de amit ott láttam, az egy iszonyat volt. Arcom beesett volt és sápadt. Karjaim leginkább egy-egy pálcára emlékeztetett. Kulcscsontom úgy kiállt, mintha ki akarná szakítani a bőröm. Mellem helyett csak két pötty látszódott. Hova tűnt a mellem? – kaptam oda hirtelen. Mintha a formás dombokból két kis porszem vált volna. Tüdőm, bordám, a lapockám, a csípőcsontom a bőrömön keresztül is tisztán kivehető volt. Combjaim gyengén tartották meg könnyű testemet, attól féltem, hogy összeesem, mint a váz nélküli csontok. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ez a csontkollekció mind én vagyok. Ott az a zokogás, nem örömből, hanem inkább szégyenből tört rám. Hogy lehettem ilyen buta, ilyen vak, hogy nem vettem észre? Csinos, és formás voltam és egy csont és bőr testért elcseréltem a barátaimat, az egész családom. Abszolút nem érte meg, az a sok fáradozás, a sok koplalás, a sok torna, a sok együtt töltött nap… Ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogy nem a test a fontos, hanem ami belül van. Hisz mit ér az ember sok pénzzel, bomba alakkal, ha nincs aki szereti?
2010.02.16.